Miért is fizet mindenki pár embernek, akik életszerűen sportolnak...

Hogyan juthattunk oda, hogy közpénzből finanszírozza az állam a nem alapvető müködés körbe tartozó foglalkozásokat, mint a sport, kúltura, fesztiválok, stb.

Magyaroszág az az a hely ahol a legmagasabb adókból tartanak fel állásokat, intézményeket, úgy mint ha az állam alapmüködését jelentenék.

A kényszer ára: Hol végződik az állam feladata, és hol kezdődik a luxus?

Adót fizetni kötelező. Az állam törvényi úton, végső soron erőszak-monopóliumával fenyegetve vonja el a jövedelmünk egy részét. Ezt a kényszert a társadalom többsége elfogadja, amíg a pénz az alapvető túlélést, a közbiztonságot vagy az egészségügyet szolgálja. De mi történik akkor, amikor a kötelezően behajtott forintokból stadionok épülnek, színházakat támogatnak vagy elit sportolókat jutalmaznak? Jogos-e a kényszer, ha nem a létfenntartásról van szó?

A társadalmi szerződés alapja: A minimális állam koncepciója

A klasszikus liberális és libertárius filozófiák szerint az állam létezésének egyetlen morális igazolása az egyének életének, szabadságának és tulajdonának védelme. Ebben a megközelítésben az adóztatás mint kényszerintézmény kizárólag a „szükséges rossz” kategóriájába eshet, és csakis a legszükségesebb közjavakra fordítható.

Mi számít alapszolgáltatásnak?

• Közbiztonság és honvédelem: Hogy ne törjenek ránk a házunkban, és ne rohanjon le minket egy idegen hadsereg.
• Jogszolgáltatás: Hogy a vitás kérdéseket független bíróságok döntsék el, ne az ököljog.
• Alapvető infrastruktúra és létfenntartás: Utak, tiszta ivóvíz, katasztrófavédelem és a legszegényebbek éhhaláltól való megmentése.

Ezeknél a funkcióknál a kényszer morálisan védhető: a társadalom egésze profitál belőle, és a piac önmagában nem (vagy torzan) tudná biztosítani őket.

Amikor a kényszer átlépi a határt: Sport, kultúra és presztízsberuházások

A probléma ott kezdődik, amikor az állam kilép a „éjjeliőr” szerepéből, és elkezd ízlés- és értékpreferenciákat finanszírozni a polgárok pénzéből. Amikor az állam milliárdokat költ élsportra, futballklubokra, operaházakra, fesztiválokra vagy éppen monumentális emlékművekre, egy mély morális és gazdasági dilemmával szembesülünk.

1. Az erkölcsi dilemma: Elvonás a szegényektől a középosztály szórakozására?

A kultúra és a sport állami támogatása gyakran egyfajta „fordított Robin Hood-effektust” eredményez. Az adókat mindenkitől beszedik – a minimálbéren élő gyári munkástól is, amikor kenyeret, üzemanyagot vásárol, víz-, és csatornadíjat fizet. Viszont az államilag támogatott operaelőadásokat, színházakat, sporteseményeket statisztikailag sokkal nagyobb arányban látogatja a tehetősebb közép- és felsőosztály.

Elfogadható-e, hogy egy nehéz anyagi körülmények között élő családtól kényszerrel elvont adóforintokból finanszírozzák egy másik ember kulturális vagy sportélményét?

2. A gazdasági dilemma: Ki dönti el, mi a szép és mi a hasznos?

Ha a piac dönt, a fogyasztó a pénzével szavaz: arra a koncertre vagy meccsre vesz jegyet, ami valóban érdekli. Ha az állam dönt, akkor hivatalnokok és politikusok határozzák meg, hogy melyik sportág vagy kulturális irányzat érdemel pénzt. Ez óhatatlanul korrupcióhoz, klientúrapolitikához és az objektivitás elvesztéséhez vezet. Miért kap a labdarúgás több pénzt, mint a kosárlabda? Miért ez a színház kap támogatást, és miért nem a másik?

Milton Friedman és a költési kategóriák: Miért pazarol az állam?

Hogy megértsük, miért válik az állami költés óhatatlanul pazarlóvá, érdemes felidézni Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász híres elméletét a pénzköltés négy módjáról. Az elmélet rávilágít arra a rendszerszintű hibára, ami akkor lép fel, amikor az állam és annak képviselői elszakadnak a valós piactól.

Friedman szerint a pénzköltésnek négy formája van, a hatékonyság és a hasznosság szempontjából:

1. A saját pénzedet költöd magadra: Ekkor rendkívül figyelmes vagy. Arra törekszel, hogy a legkevesebb pénzért a legjobb minőséget (a legnagyobb hasznosságot) kapd.
2. A saját pénzedet költöd valaki másra: Például ajándékot veszel egy barátodnak. Figyelsz az árára, de a hasznosság már bizonytalan, hiszen nem tudhatod pontosan, minek örülne a legjobban.
3. Más pénzét költöd magadra: Például céges hitelkártyával ebédelsz. Nem érdekel a számla összege, csak az, hogy a lehető legjobbat kapd. Luxusra és túlköltekezésre hajlamosít.
4. Más pénzét költöd valaki másra: Ez a tiszta állami működés.

Amikor a politikusok és a bürokraták döntenek a költségvetésről, ők másoktól elvont (elkobzott) pénzt költenek el magukra vagy másokra. Mivel a pénz nem az övék, és a megvásárolt szolgáltatást (a stadiont, a kiállítást, a presztízsberuházást) sem ők fogják közvetlenül fogyasztani, a rendszerből teljesen kiveszik a valódi hasznosság és a költséghatékonyság kényszere.

Nem számít, hogy a beruházás visszahozza-e az árát, vagy hogy valódi társadalmi igényt elégít-e ki. A döntéshozók motivációja ilyenkor nem a közjó maximalizálása, hanem a saját politikai túlélésük, a klientúra kifizetése, vagy a saját, monumentális ötleteik megvalósítása – a számlát pedig a választópolgárok fizetik.

A másik oldal érvei: A „nem csak kenyérrel él az ember” elve

A jóléti állam hívei és a kulturális szakemberek persze hevesen vitatkoznak ezzel a minimális államképpel. Az ő érveik szerint a sport és a kultúra nem luxus, hanem a nemzeti kohézió és a hosszú távú társadalmi jólét alapkövei:

• Közegészségügy: A tömegsport támogatása csökkenti a kórházakra nehezedő nyomást (bár a kritikusok szerint az állam többnyire a látványsportot és a profi klubokat támogatja, nem a mindennapi iskolai testnevelést).
• Nemzeti identitás: A közös kulturális örökség, a múzeumok, a nemzeti színház összeköti a társadalmat. Ha ezeket teljesen a piaci alapokra helyeznénk, sok érték elveszne, mert nem lennének „nyereségesek”.
• Nemzetközi presztízs: Az olimpiai aranyak vagy a világhírű művészek országimázst építenek, ami közvetve turisztikai és gazdasági hasznot hoz.

Összegzés: Hol a határ?

Nincs abszolút igazság, de a két véglet között óriási a különbség. Az egyik véglet a tiszta piac, ahol a szegényebb rétegek teljesen kiszorulhatnak a kultúrából. A másik véglet viszont az az állami atyáskodás, ahol a polgárokat kiskorúnak tekintik: elveszik a pénzüket, majd a politika a hasznossági szempontokat figyelmen kívül hagyva dönt arról, hogy milyen cirkuszt és kenyeret ad cserébe.

Amíg az adófizetés kényszeren alapul, a mindenkori kormánynak rendkívüli önmérsékletet kellene tanúsítania. Minden egyes forintnál, amit nem az egészségügyre, az oktatásra vagy a biztonságra, hanem presztízsberuházásokra költenek, fel kell tenni a kérdést: Ha ez a cél olyan nagyszerű és fontos, miért nem támogatnák az emberek önkéntesen, a mások pénzének elpazarlása nélkül is?